BÝLÍ

Néhány nap alatt
szivárgott be az univerzumomba
három olyan élet, amelyet egykor élhettem volna.
Először egy névtelen szám csöngött.
A túloldalon olyan helyek nyíltak meg,
amelyeket még teelőtted hagytam el.
Aztán a régi szálban kigyulladt egy mondat.
Későn ért el hozzám,
mint egy csillag fénye,
amely nem tudja, hogy eget váltottam.
Végül elkerültük egymást a metróban,
mindketten más mozgólépcsőn.
Néhány másodpercre kettőnk között
nyitva maradt egy rés.
Integettem.
Nem tudom, hogy neki,
vagy annak a férfinak,
akivé válhattam volna.
Lehet, hogy néhány hónap alatt
átkeltem egy féreglyuk torkán,
és visszatértem ugyanabba a városba,
egy másik univerzumban.
Az utcáknak ugyanolyan neveik vannak.
Az ajtók ugyanolyan házakba vezetnek.
Csak az idő telik itt másképp.
Az ő oldalukon talán csak
néhány éjszaka telt el.
Bennem közben kihűlt a tenger,
új szárazföld emelkedett fel,
és a csillagképek megváltoztatták helyzetüket.
Ezért keresnek engem még mindig
azokon a koordinátákon,
amelyeken már nem vagyok.
A mellékvilágok egyikében
talán elfogadtam az ajánlatot,
megnyitottam egy régi csevegést,
kiléptem egy idegen lépcsőházba
és Hagytam magam visszacipelni.
Lehet, hogy ott ülök még
egy pohár bor mellett,
és azt gondolom,
hogy szabadon döntöttem.
De ide ezek a világok csak
jelzavar ként hatolnak be,
a kép rövid kiégéseként,
idegen hangként a telefonban,
amely emlékszik a nevemre,
még akkor is, amikor én már elfelejtettem az övét.
Hány univerzumnak kell keletkeznie,
hogy az ember rájöjjön,
melyikben nem akar többé élni?
A szemközti mozgólépcsőn
az az arc egyre kisebb lett,
míg el nem nyelte az állomás plafonja.
Ebben a univerzumban
mentem tovább hazafelé.