TEXT 3 Z 17
II
Lehet, hogy az idő nem egy folyosó,
amelyen végig lehet menni.
Lehet, hogy az idő
szoba szoba mellett,
a nyugtalanságom szobája mellett.
Az egyikben azzá a néven szólítasz,
amelyet már senki sem ejt ki.
A másodikban azon nevetel,
amit csak magunknak
találtunk ki.
A következőben benne maradsz
a dalomban.
Csak a nyugtalan szobámban
vagy már nincsen.
Vajon a történet egy újabb dimenzió,
vagy a szoba,
amelybe bezártalak,
mivel már nem tudtál visszatérni?
Ha kinyitlak
egy másik oldalon,
még te vagy ott,
vagy csak egy újabb metszete
annak, amit elvesztettem?
Nem vagy itt,
de a fény a hiányod körül
még mindig meghajlik —
mint a kiskanál,
mit a kezemben tartok,
miközben rád gondolok.
Mrég régen nem tekintek a világűrbe.
Most hiába nézem
az udvari fenyő ágai közt
narancsszínű sötétbe,
mely nem engedi,
hogy akár egy csillag is ragyogjon.
