TEXT 6 Z 17
V
A vázában gaz áll
és én meg mégis virágoknak hívom.
Olyan, mint az összes virág,
amit soha nem adtam neked,
amely soha nem hervadt el,
mert soha nem szedtem neked,
soha nem vettem.
Pedig mindent neked adtam,
amit csak adhattam,
mindent, amit át lehetett adni
tanúk nélkül.
Csak azt a virágot nem adhattam neked.
Az tudja,
amit nem volt szabad kimondanunk.
Soha nem voltál az enyém.
Egy másik csillaghoz tartoztál,
amelyet tiszteltél
és amelyet a válladon viselsz.
Én is tisztelem őt.
Így most gyomnövény áll a vázában.
Virágok,
amelyeket soha nem hoztam neked.
Víz nélkül,
kezed érintése nélkül,
egy pillanat nélkül,
amelyben elfogadnád őket.
Este a apró virágok
kigyulladnak a lámpától
és a falon csillaghalmazt alkotnak.
Rájuk nézek
és azt gondolom,
hogy még az is, ami soha nem történt meg,
sötétedés után is ragyoghat.
Meddig száradhat valami,
amit soha nem szakítottam le?
És kité ez a gaz,
ami nem volt a tiéd,
mégis csak
neked nőtt?
