06.02 VIKTOR – Éjszakai menekülés 12.7-én 20:00 – 23:30

Nem akartam belefolyni Lídia önbizalommal és gőgtelenséggel teli világába. Amikor megmutatta az új cicit és büszkén rámutatott, úgy tűnt, semmi más nem érdekli, mint a saját élvezete. Hagytam, hogy kiélvezze a beképzeltségét. Hiszen mi más maradt volna nekem? Lídia mindig ilyen był – először az egója, aztán sokáig semmi, és csak azután minden más. De el kellett ismernem, hogy jól állt neki, még ha hangosan ki sem mondtam. Nem akartam olajat önteni az önközpontúságának tűzére.

És aztán itt volt Madam La Fernette – ő már éppen elég fernetet ivott ahhoz képest, hogy alig érkezett meg. Mindenkit és mindent ignorált maga körül, és újabb adag keserűséget öntött a poharába. Úgy ült ott, mint egy szobor, szeme elhomályosult az alkoholtól, ujjai görcsösen szorították a poharat. Mindig lenyűgözött, hogyan képes ennyi fernetet meginni úgy, hogy közben egyenesen ül. A többiek hangosan vitatkoztak körülötte, nevettek, de ő mintha egy másik dimenzióban létezett volna. Néha azon gondolkodtam, mi elől is menekül valójában, milyen démonokat próbál elfojtani abban a sötét folyadékban. Amikor elmentem mellette, még a fejét sem emelte fel – csak mechanikusan utántöltött a poharát, és mélyet húzott belőle, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami számít az egész univerzumban.

Olyan volt ez itt, mint egy nagy színház – mindenki játszotta a maga szerepét, és én? Én arra voltam kényszerítve, hogy a figyelem középpontjában legyek, pedig jobban szerettem volna valahol az árnyékban lenni. Ez így szokott lenni a pornómozikban – aligha jelenek meg, máris céltáblává válok a célzások és megjegyzések számára. Néha eltűnődöm, miért is járok ide egyáltalán, de nagyon jól tudom, hogy mágnesként vonz ide.

– Hát mit bámulsz, fent van dolgod! – sziszegte Milán a pult mögül. – Itt van egy szlovák, óriási fütyivel.

A szavai úgy zengtek, mint a zene a fülemnek. Dolgozni – igen, pontosan erre van szükségem. Eltöprengtem azon a pasin fent – talán pont ez a fajta elterelés kell nekem most. Valami, ami segít kikapcsolni, valami, ami segít elfelejteni, mennyi szeretetet, gyengédséget és törődést adott nekem Tom a medencében. Mintha a homlokomra lenne írva, mit érzek iránta. A francba, ki kell kapcsolnom. Milán meg tudja ezt, ezért néz rám mindig így, mintha a gyomromba is belelátna.

Ott ültem a fülke sötétjében, a pornó fénye összefonódott a porral, és úgy éreztem magam, mint egy vákuumban. Könnyek csurgantak végig az arcomon, a fájdalom cseppjei, amelyek a combomra estek. Minden olyan eszelősen valóságos volt, Tom szavainak fájdalma, a többiek nevetése, az árulás, amit a szívdobbanásaimban éreztem. Nem kaptam levegőt. Nem tudtam megmozdulni. Lebénított az, ami egy órával ezelőtt történt a medencében. Olyan volt, mintha valaki tépte volna ki a szívemet a mellkasomból, és taposta volna szét közvetlenül előttem. Az arcomra szorítottam a tenyeremet, és próbáltam elfojtani a zokogást, ami feltört a torkomból. Nem akartam, hogy bárki halljon. Nem akartam, hogy bárki tanyára jusson, mennyire megviselt ez. Hogy milyen gyenge vagyok. Hogy milyen sebezhető vagyok. Hogy a francba is, milyen naiv vagyok!

Ám akkor megtörtént. Valami eltört bennem. Olyan volt, mintha kinyílt volna egy biztosítótű, ami az érzelmeimet együtt tartotta. S hirtelen tudtam, mit kell tennem. Nem a bosszúról szólt – nem egészen. Arról szólt, hogy megmutassam Tomnak és magamnak is, hogy nem vagyok csak egy egyszerű báb a zsinórján. Éreztem, amint a vér gyorsabban áramlik az ereimben, amint a gyomrom összehúzódik, és az ujjaim önkéntelenül a tenyerembe markolnak. Az a fájdalom, az a düh, az a tehetetlenség – mindez egyetlen hatalmas orkánná olvadt össze bennem, amelyet nem lehetett megállítani. Nem akartam többé az a srác lenni, aki folyamatosan csak bocsánatot kér a létezéséért. Az, akit hagynak vonszolni, aztán még meg is köszöni. Nem, ezt soha többé.

Felléptem, és letöröltem az arcom; az ujjaimon ott maradtak a könnyek nedves nyomai, amelyeket gyorsan letöröltem a farmerembe. Ránéztem a fülke falán lévő lyukra – gloryhole –, és éreztem a düh és az elszántság vad keverékét, amely méregként pulzált az ereimben. Valami eltört bennem, valami, amit már nem lehetett visszaragasztani. „Ezt a játékot akarod játszani? Hát akkor játsszuk” – mưngcsogtam magamban, és lenyeltem a torkomban felszálló, epés keserűséget. Az ujjaim a tenyerembe mélyedtek, a körmeim beleárkálódtak a bőrbe, de a fájdalom szinte kellemes volt, valóságos.

Elfelejtettem Tomot, elfelejtettem a fájdalmat. Csak a diadal vágya élt bennem, az, hogy megmutassam neki: velem nem szórakozik ilyen könnyen. Bevetettem a férfias fegyvereimet – az erőmet, a bátorságomat, meg hát persze a farkamat is a lábaim között. Éreztem, amint a vér szétárad az egész testemben, amint az érzékeim élesednek. Abban a pillanatban nem volt semmi kétségem, semmi félelmem. Olyan voltam, mint egy vadállat, amelyet csak az ösztön és a dominanciavágy irányít. Átfutott a fejemen, hogy ez az a felem, amelyet mindig is próbáltam rejtegetni, de most pórázról engedtem le. És a fenébe is, ez felszabadító volt.

Abban a pillanatban az erő hirtelen áradását éreztem. A heréim nehezek voltak, mint az acélgolyóbisok, a farkam pedig lüktetett a vágytól. Ez lesz az én csatám, és én nem szándékozom veszíteni. Az adrenalinhullám elöntötte a testemet, ami gondolkodás nélkül cselekvésre kényszerített. Éreztem, amint minden izmom megfeszül, amint a vér folyékony tűzként áramlik az ereimben. Ez a hatalom érzése volt, amit már régóta nem tapasztaltam – mintha hirtelen bármire képes lennék. Ökölbe szorítottam a kezem, és mélyen levegőt vettem. Nincs több hátrálás, nincsenek kétségek. Most jött el az ideje, hogy megmutassam, ki is vagyok valójában.

Leráztam Tomot a gondolataimból, mint valami felesleges ballasztot, és a fal mögötti óriási farkra koncentráltam. Az összes beszéd lent a bárban – igen, most már értem. És én leszek az, aki megmutatja neki, hol a helye.

Becsuktam a szemem, és elképzeltem Tomot, amint az ajkaim őrületbe kergetik – nem, nem voltam gyenge, én voltam az, aki a gyeplőt tartja. Éreztem, amint a szívem a torkomban dobog, miközben felidéztem a kidolgozott testét a kezem alatt. Mindig is lenyűgözött ez a kontraszt – kívülről magabiztos sportolónak tűnt, de kettesben a szemében ott csillant a megadás vágya. Pontosan ez a képzelet, hogy áttörhetném a maszkját, hogy miattam veszítené el az irányítást, jobban izgatott, mint bármi más. Nem akartam irányítani, csak arra vágytam, hogy lássam, amint önként átadja magát nekem, amint meghódol előttem, még ha ezt soha be nem vallaná is.

Aztán a kezembe került az a hatalmas szerszám. Forró volt és kemény, én meg profi módjára bántam vele. A dac héve áradt belőlem, és az éjszaka ereje keveredett a kezem minden egyes mozdulatával. Éreztem, amint lüktet a tenyeremben, amint remeg az ujjaim alatt. Olyan volt, mint a tiszta izgalmat markolni, olyasmit, ami túlmutatott rajtam, mégis az enyém volt, legalább erre a pillanatra. Lassan gyorsítottam a tempót, figyeltem minden részletet, a feszülő bőr alatti minden eret. Pontosan tudtam, mit csinálok – ezt a művészetet évek óta csiszoltam a Husitská sötét zugaiban, a sóhajoktól és vágyaktól fülledt fülkékben. Az éjszaka sűrűsödött körülöttünk, én meg mélyebbre merültem abban a játékban, amelyben én voltam a helyzet ura.

Az éjszaka fiatal volt, én meg készen álltam a harcra. Viktor fog nyüszíteni az éjszakában? Igen, de ezúttal a győztes gyönyörű nyüszítése lesz az. Az én győzelmem! Éreztem, amint az adrenalin áramlik az ereimben, amint a pulzusom felgyorsul a jövőbeli gondolatoktól. Ezt az éjszakát magamévá tettem, az enyém volt, és senki sem vehette el tőlem. Végre minden kártya a kezemben volt, végre én voltam az, aki a játékszabályokat diktálja. Az összes vereség, az összes csendes frusztrációval és elfojtott dühvel teli éjszaka után most valaminek a küszöbén álltam, amit kiérdemeltem. A sötétség körülöttem helyeslően bólintott – ma éjszaka én leszek a győztes.