Sziasztok, drágáim 🌸
az utóbbi napok egyetlen hosszú éjszakává mosódnak össze, amelynek csak néhány fényváltozása van: az egyik a reggel halvány csíkja az ablaküvegen, a másik a monitor kék visszafénye, máskor egy neonfény pattanása valahol az utcán, ami a csukott ablakon át is behallatszik. Ilyen pillanatokban furcsa, hogy a munka milyen csendesnek tűnik — mégis mekkora súlya van. Mint amikor valaki lefektet egy gyufásskatulyát a sötétbe: észrevétlen, de hirtelen tudod, hogy ezen múlik, lesz-e meleg.
Betekintést szeretnék adni a műhelybe, nem olyan üzenetet, hogy „kész vagyok, tapsoljatok”. Inkább valamit a kettő között: az utóbbi napok feljegyzését, amikor az ember már nem ír további fejezeteket, hanem a vállánál fogja az egészet, hogy szét ne csússzon. A Poslední noc v New Yorku meg van írva. Az egész regényciklus kész. És ugyanúgy készen vannak a mindhárom részhez tartozó Original Book Soundtrackok is. Azt a mondatot könnyű leírni, de az ember csak akkor hiszi el igazán, amikor meglátja a képernyőn, és mögéje már semmi mást nem lehet elrejteni.
Ha teljesen őszintén kimondom: ez a történet nem „tavaly” kezdett el mozgolódni bennem, de nem is „pár hónapja”. Valahol 2002 körül indult. Akkor még nem sejtettem, hogy modern regénnyé fejlődik, nemhogy trilógiává. Akkor az egyetlen éjszaka volt, egyetlen nyomás, a képek és hangok egy olyan hálója, amit próbáltam a víz felszínén tartani. Csak utólag jöttem rá, hogy ez nem csupán egy kiáltás volt — valaminek a kezdete, ami évek alatt állt össze a kezem alatt anélkül, hogy akkor tudtam volna.
Lehet, hogy az egész még azelőtt kezdődött, hogy bevallottam volna magamnak. A mai napig emlékszem egy hétköznapi balesetre, amely úgy viselkedik a testben, mint egy hang: leesett egy tálca itallal, az üveg eltört, és az emberek között olyan csend terét szét, amely aránytalan volt ahhoz a aprósághoz képest. Mintha valami mélyebb billent volna ki, mint egy este ateraszon. Akkor a szobámban feküdtem, és még mindig hallottam azt a hangot — és ahelyett, hogy hagytam volna elcsitulni, kinyitottam a füzetet, és írni kezdem. Nem számításból. Intuícióból. Szükségletből.
Az idő aztán azt tette, amit az idő tud: megmutatta az összefüggést. A Besame mucho és a New Jeff Buckley was born néhány év eltéréssel született. És a Přízraky v Umagu sok évvel később egészítette ki őket. Ha visszatekintek rá, ez nem úgy hat, mint „hosszú munka egyetlen könyvön”. Úgy hat, mint az élet, amely lassan újra magához vonzott egy sorssorozathoz, amíg végleg el nem meséltem őket. Bizonyos projekteket az ember „csinál”. Mások meg lassan utolérik.
Amit most befejeztem, az egyszerre a vég és az összehasonlítás. A könyv közben megnőtt és elmélyült. Eredetileg 224 oldalas volt. Most egy háromrészes ciklus lett belőle: 144, 161 és 89 oldal. Összesen 394 — 170 oldallal több, mint eredetileg. Nem azért mondom ezt, hogy a számokkal hadakozzak, inkább azért, mert a számok néha az egyetlen dolgok, amelyek éjszaka összetartják a valóságot. Mindhárom résznek illusztrációi vannak. És minden résznek megvan a saját soundtrackje. Összesen 71 dal. Ha távolabbról nézem, úgy néz ki, mint egy olyan város térképe, amelyet eredetileg egy utcán akartam bejárni — aztán rájöttem, hogy a város alatt létezik egy másik emelet is.
Egy bizonyos ponton az ember rájön, hogy a befejezés nem egy végső pont, hanem a munka jellegének a megváltozása. Olyan ez, mint amikor abbahagyják a forgatást, és elkezdődik a vágás. Már nem ad hozzá jeleneteket, csak keresi a megfelelő helyet a fénynek. Azt keresi, ami tartja a tónust. És azt veszi észre, hogy a legérzékenyebb dolog gyakran az, amit senki sem nevez nevén hangosan — mert „csak” egy mondat ritmusa, „csak” a folytonosság, „csak” a sorrend. De éppen ez a „csak” a különbség a lélegző világ és a dísznek álcázott világ között.
Ezért tértem vissza 2026-ban a szövegekhez. Nem egy „új kiadás” projektje miatt, hanem a vízmérték kedvéért. Úgy éreztem, szükség van rá, hogy mindhárom résznek közös síkja legyen — hogy ugyanazt a tónust, ugyanazt a lélegzetet, a csendnek ugyanezt a fegyelmét hordozzák. Hogy a képnek ne kelljen a túlmagyarázatoskodásra támaszkodnia. Hogy a párbeszéd el bírja viselni az altszöveget. Hogy a jelenetek közötti átmenetek ne görcsök, hanem áramlás legyenek. Az átdolgozás számomra nem „helyesírási átírás” volt. Olyan szerkesztő munkája volt ez, aki arra törekszik, hogy az áramlás egy mederben folyjon.
Visszatértem az átdolgozott kiadáshoz, és „egy vonalba” fésültem a szöveget. Figyeltem a szereplők időbeli folytonosságát — azokat a dolgokat, amelyeket az olvasó gyakran nem tudatos információként érzékel, de abban a pillanatban felismeri őket, amikor rosszak. Néhány fejezetben törékeny bizalomról van szó: ki kit ismer már, ki nem jelenhet még meg, mi lenne már hamis, ha azt tettetné, hogy nem történt meg. És ha nem vagyok biztos a „konkrét különbségben”, akkor inkább a változás típusaként nevezem meg — ritmus, struktúra, tónus —, semhogy olyan részleteket találjak ki, amelyek meggyőzőnek tűnnének, de nem lennének igazak.
Konkrét jelenetekbe nyúltam bele, mint amikor az ember visszatér olyan helyekre, amelyeket fejből ismer, de még egyszer látni akarja őket, mielőtt elhagyja őket. A télikertes műterem — az üveg mint luxus és mint kifogás. A füst, amely a teret valahol a menedékhely és a laboratórium között félúton helyezi el. Virágcserepek „Éva 1, Éva 2, Éva 3” feliratokkal — az ismétlődés motívuma, a kísérlet motívuma, amely tudománynak adja ki magát, közben pedig ez csak az emberi szükséglet arra, hogy nevet adjon a káosznak.
Aztán a „FONTÁNA”, a Central Park, a híd alatt. Ott kerestem az egyensúlyt a megváltás és a szomorúság között. Nem akarom, hogy egyöntetűen sötét legyen, mert az kényelmes póz lenne. Az igazi szomorúságnak megvan a maga különös tisztasága is, néha még az a megkönnyebbülés is, hogy az embernek már nem kell megjátszania magát. És néha pont az a legdepressziósabb, ami „szép jelenetként” tünteti fel magát. Úgy csiszoltam tehát, hogy ne legyen se behízelgő, se fojtogató.
A „ZÓNA” és a Sheep Meadow számomra a szigorúságról szóltak. Ha egy jelenet a fű nyugalma és a felszín alatti feszültség között feszül, a logika nem eshet szét. Figyeltem arra, hogy a narrátor pontosan azt tudja, amit tudnia kell, és semmi többet. Nem a szabályok miatt, hanem a bizalom kedvéért. És a „HYDRARGYRUM” — a lakás, a bambuszparaván, egy fényképet, amelyet Pavel bűntudatosan zsebre vág — ez a finom gesztussal való munka volt, amely súlyt hordoz: hol a határ a gyengédség és a már szinte kisajátítás között.
Közben folyt a legcsendesebb munka: a nyelv. Mondatok újrafogalmazása, ritmus, pontosság. Nem „csillogás a hatás kedvéért”. Inkább olyan mondat, amely elbírja a hangulatot anélkül, hogy kiszínezné azt. Néha elég elvenni egy melléknevet, és a jelenet egyszerre érettebbnek, szilárdabbnak hat. Néha elég megváltoztatni a szavak sorrendjét, hogy a mondatból zene legyen — olyan, amely nem fitogtatja, hogy zene, csak az.
Mindeközben keveredett benne a vizuális világ, mert a kép ebben a projektben ugyanolyan fontos, mint a hang. Az írásom mindig is hajlott a forgatókönyvíró mesterségére: belső/külső, a napszak, a hely — ez a váz segít abban, hogy felügyeljem az összefüggéseket. És ezzel párhuzamosan meg kellett tanulnom az ellenkezőjét is: elengedni a dolgokat, és megvárni, amíg maguktól újra jelentkeznek. Néha paradoxon ez: az ember keményen dolgozik, de a legfontosabb döntések csak akkor születnek meg, amikor abbahagyja az erőlködést.
A Přízraky v Umagu esetében mutatkozott meg a legjobban ez az intuíció és a mesterségbeli tudás közötti feszültség. Ezt a harmadik részt nagyon intuitívan írtam, és paradox módon mégis a leginkább mesteri módon a hármas közül. Sokkal részletesebben vezettem az írói naplómat, mint korábban — mivel sok helyrajzi fogalmat, térképet, útvonalat, házat és sikátort tartalmaz. Ha a hősök útját követnék, szinte biztosan megtalálnák a legtöbb helyszínt, amiről írok, bár itt-ott megváltoztattam a megszokott neveket, hogy jobban idomuljanak a történet szelleméhez. Némelyik helynek megvan a maga előképe, másokat pedig pontosan azért kellett kitalálnom, hogy elbírják annak a városnak a lelkét, ahol a sorsok olyan szorosan fonódnek össze, hogy maga a hely is kísértetté válik.
És vannak benne olyan különleges, késleltetett egybeesések is, amelyek elrontják az ember illúzióját arról, hogy a dolgok a kezében vannak. Létezik a „Murinska” utca, amelynek a neve a közeli Murine településből származik, miközben Stan Murin karaktere sokkal azelőtt született meg, hogy magam látogatást tettem volna Umagban. Az élet művészetet teremt — és a valóság néha késve kezd el közeledni hozzánk, mintha utol akarna érni.
A Přízraky alapvető része az indiai spirituális utazásom során kezdett formát ölteni. A naplót Váránasiban vettem, és felbecsülhetetlen értékű segítőtársammá vált. A Manikarnika-ghát közeli szálloda teraszán kezdett összeállni a befejező rész — különös módon: térképvázlatokon, az első karakterrajzokon, átfogó szinopszison, olyan technikai jellegűnek tűnő jegyzeteken keresztül, amelyek mégis fenntartják az érzelmi folytonosságot. A kulcsfontosságú pillanatokat mindig felvázolom. Látnom kell a kapcsolatok dinamikáját felülnézetből — gyakran csak papíron döbbenek rá, amikor térben rajzolom ki a figurákat. Nemcsak arról van szó, hogy „mi történik”, hanem arról is, hogy a szereplők hogyan viszonyulnak egymáshoz: ki áll közelebb, ki menekül, ki hallgat, ki néz másfelé.
Indiában ugyanakkor szembesültem azzal is, hogy a dolgokat pihenni kell hagyni. Annyi benyomás éri ott az az embert, hogy rájön, milyen kevés részletre emlékszik valójában — még akkor is, ha ott volt. És pontosan ez a tapasztalat ivódott bele a legutolsó részbe: az emlékezet szelektív, az igazság lyukas, és el kell fogadni, hogy bizonyos dolgokat nem lehet „teljesen” elmesélni. Néha csak kerüloten lehet őket elmondani. És néha ki kimondatlanul kell maradniuk ahhoz, hogy erejük legyen.
Egyébként ez az egyik oka annak is, hogy a Přízraky v Umagu fokozatosan eltávolodott az eredeti szándékomtól. Eredetileg bűnügyi regénynek indult. A krimi azonban kicsúszott a kezemből — nem abban az értelemben, hogy eltűnt volna a rejtély, hanem abban, hogy jobban érdekelt a belső nyomozás, mint a műfaji megoldás. Az, amit az ember önmaga elől rejteget. Az, amit csak árnyként lehet elviselni, nem pedig rendőrségi vallomásként.
És mivel ebben a világban a zene a kezdetektől fogva a szavakhoz tartozik, mindhárom történethez zenei albumok készültek mint újabb réteg. A soundtrack nem a cselekmény szó szerinti elmesélése. Ez *chapters in music, not plot*. Az első résznél ez egy dupla album két síkkal: az egyik élesebb, városi, idegesebb; a második lassabb, veszteséges, levelezésjellegű. A harmadik résznél ez egy „soundtrack show”: felül a karakterek kabaré-rétege, alatta a sötét filmes *cue* kompozíciók, és a *Dawn / Úsvit* vezérmotívuma, amely több formában is visszatér, mint az utolsó hang, amit nem akarsz elengedni.
A trilógia második részének is megvan a maga idegcsomója. Míg az első részben New York vágyakozásként születik meg — olyan horizontként, amelyre az ember önmaga jobb változatát vetíti ki —, a második részben New York már helyként áll előttünk. Nem metaforaként, hanem valóságként, a maga árával. És éppen az ár a második rész fő idegcsomója: azt mutatja meg, hogy az is, ami távolról beteljesülésnek tűnik, a valóságban a veszteség egy formája lehet. Hogy azok a szerepek, amelyek megmentik az embert, be is tudják börtönözni.
És most jön egy olyan dolog, amelyet emberileg is fontosnak tartok: nem vagyok a valóság krónikása. A valódi helyzetek a könyveimben motívumokká alakulnak. Némelyik jelenetnek megvan a gyökere a valós tapasztalatban, mások a fejben jöttek létre helyként, hogy elbírják egy város, egy ház, egy kapcsolat lelkét. És ott, ahol a történetben a valóság egy konkrény nyomra támaszkodik, igyekszem, hogy az ne a hatás kedvéért legyen ott, hanem mint lenyomat: valami olyasmi, amit az ember csendben hordoz magával, amikor a művészetről, a veszteségről beszél, meg arról, amit már nem lehet visszacsinálni.
A Přízraky mögött ráadásul a felszín alatt van még egy réteg, amire a legtöbb ember nem számít: a tarot. Kiosztottam a kártyákat a környezetre, az egyes napokra, a cselekmény szálaira az expozíciótól a katarzisig. Aztán fogtam egy ceruzát, és berajzoltam azt, ami hiányzik abból a történetből, amelyet összeraktam. Az egyik rajz arra kényszerített, hogy sok dolgot kimondatlanul hagyjak — és lemondjak néhány varázslatos jelenetről, pedig imádtam őket. Ez hozzátartozik az utolsó kötet fegyelméhez: hagyni, hogy a történet abban is lecsengjen, amit nem mond ki.
Talán ezért van az, hogy számomra a harmadik rész egyszerre történet és a folyamat feljegyzése. Térkép arról, hogyan állt össze. Hogyan keveredtek az Indiából, Isztriából, Velencéből, Budapestről származó impulzusok. Hogyan íródtak be bizonyos dolgok a szövegbe szellemként. És hogyan tér vissza a legvégén, az összes kísértet ellenére a remény — nem frázisként, inkább utolsó hangként. Nem az ajtó becsukásával, hanem egy fény felkapcsolásával abban a szobában, amelyből az ember talán már ki is ment.
És eközben van itt még egy paradoxon, ami néha elszórakoztat, de bizonytalanná is tesz: New Yorkban még nem jártam. Talán furcsa ez, amikor az egész ciklus címe Poslední noc v New Yorku. De talán éppen ezért jöhetett létre: vágyként, díjként, visszatérésként. És talán majd egyszer, amikor valóban végiggyalogolok ott, rájövök, hogy néhány utcán már rég végigsétáltam — csak a mondatokban.
Most már valóban a finomhangolás és a kiadás fázisában tart: revízió, vizuális folytonosság, metaadatokkal kapcsolatos dolgok, credits, leírások, borítóváltozatok, platformkorlátozások, exportok, költségek. Olyan dolgok, amelyek addig unalmasak, amíg nincsenek kész — aztán senki sem foglalkozik velük, mert „egyszerűen működnek”. És pontosan ezt akarom: hogy olyan zökkenőmentesen működjön, hogy csak a világra tudjatok koncentrálni, ne a varratokra.
Ha továbbra is ott akartok lenni, csak finoman: hallgassátok a soundtracket önálló világokként, kövessétek a csatornáimat/weboldalomat, és hamarosan küldöm a linkeket, a teljes dallistákat és a credits egyetlen egységes csomagban. És ha a műhely egy adott része érzi benneteket — a szöveg revíziója, a vizuális folytonosság, vagy tisztán a zenével és metaadatokkal kapcsolatos technikai workflow —, írjatok. Nem azért, mert lennének „tanácsaim”, hanem mert néha elég feltámadni a helyes kérdést, és az ember hirtelen pontosan tudja, mit kell előhúzni abból a műhelyből a fényre.
