Sziasztok, drágáim,
a papír már tele van írva, és most csak azt a fejtörést oldom meg, milyen kabátot adjak rá, hogy idegen kezek között is otthonosan érezze magát.
És talán ebben rejlik az a kis idegesség, amely most ott motoszkál valahol a gyomrom és a torkom között, miközben arra az első és egyetlen emberre gondolok, aki tényleg megvette ezt a könyvet, kinyitotta, megszagolta a papírt, és haza vitt egy kék borítót – azt a mesélőset, azt a „helyeset” a hangulat értelmében, amely nem tolakodik, csak csendesen leül melléd. Valójában olyan ez nekem, mint egy kisregény: az első olvasó mindig egy kicsit szemtanú. A szemtanúknak meg különleges státuszuk van, mert hamarabb léteznek, mint a tömeg, hamarabb, mint a kritikák, mielőtt még „projektnek” kezdenék nevezni az egészet. Csak ő van meg az én szavaim, és valahol a kettő között egy borító, amely úgy döntött, hogy kék lesz.
És most arra gondolok – vajon mit fog gondolni. Vajon árulásnak tekinti-e, mint amikor az ember visszanéz, és rájön, hogy „még azelőtt” ott volt valaminél, és egyszer csak ez az „utána” elkezd megváltozni. Tudom, milyen könnyen fel tudunk építeni magunkban egy kis Jelenetet: ő ott áll valahol az ablaknál, a könyv az asztalon van, és amikor meghallja, hogy létezik piros is, hogy van olcsóbb is, hogy van „felnőttes” is, akkor átvillan a fejében: Aha, hát én vagyok az, aki megvette az első verziót, azt a kicsit naivabb darabot. És hirtelen ez fáj, mert megértem, hogy én magam is pontosan így tudom olvasni a dolgokat – hogy még a dolgokban is, amelyek a valóságban csak egy újabb variációt, egy újabb borítót, egy újabb utat jelentenek, hierarchiát és ítéletet keresek.
Csak hát a borító nem ítélet. Inkább egy hangulat, amibe az ember beleöltözteti a könyvet, amikor útjára engedi. És az ember néha nem is a „jobb” és a „rosszabb” között választ, hanem két igazság között. A kék azt mondja: gyere, súgni fogok neked, hagyom, hogy magad ússz fel a jelentésért. A piros azt mondja: gyere, világítani fogok, megmutatom a történet testét és az árnyékait is, nem fogok úgy tenni, mintha semmi sem történne. Az, hogy a piros „felnőttes”, nem jelenti azt, hogy a kék gyerekes. Csak az a pillanat a szó előtt, az a víz még nem árult el semmit.
És aztán itt van a másik, a gyakorlati réteg, amely könyvelési jegyzetnek álcázza magát, de a valóságban pszichológia: az ár a postaköltséggel együtt szinte gyanúsan nyugodtan hangzik – az az összeg, amire az ember azt mondja: jó, ezt még el lehet viselni. És miközben benne rejlik az egész utkeresésem, hogy a kéziratból olyan papírdarab legyen, amelyet valaki valóban a tenyerébe vesz és hazavisz. De ezzel párhuzamosan azt is tudom, hogy a verziók közötti árak képesek olyan dolgokat művelni az ember fejében, amik nem fair módon hatnak: az olcsóbb változat „helyesebbnek” tűnik, mert elérhetőbb, a drágább pedig „ritkábbnak”, mert hagyja, hogy meséljenek arról, milyen kivételes. És én nem akarom, hogy az első vásárló úgy érezze magát, mint aki bedőlt az első hullámnak. Nem akarom, hogy kék legyen a kezében, de kis karcolás a szívében.
Ha írhatnék neki, valószínűleg nem bocsánatkérést írnék. Inkább olyasmit vetnék papírra, ami bennünk is csak idővel szokott megszületni: hogy az első változat nem hiba, hanem maga a kezdet. Hogy van valami szép abban, ha otthonunkban ott van az a kék, történetmesélő példány, amely az első bátor hullámban született. Hogy az nem „régi”, hanem „korai”. És hogy a korai dolgoknak megvan a maga különös melege – nem a vörös, hanem az az emberi melegség, amely ujjlenyomatként marad meg a papíron. Talán azt írnám neki, örülök, hogy éppen neki jutott az a borító, amely többet hallgat, mint kiabál. Mert ha az ember az első olvasó, talán csendet érdemel, nem pedig vakító fényeket.
És tudod mit? Most már szinte azt gondolom, hogy ha nem haragudna, az gyanús lenne. Hogy egy bizonyos fajta apró féltékenység valójában a kapcsolat bizonyítéka – hogy az a könyv számára nem csupán egy tétel, hanem valami, amivel odabent dűlőre jutott. És ha mégis felhangzana a kérdés: „Szóval akkor most másképp van?”, azt felelném neki: igen, úgy van. De közben mégis ugyanaz. A szöveg a leglényegesebb dolgokban nem változott; csak a ruhája alakul, mert én magam is folyamatosan tanulom, hogyan vigyem ezt a művet a világ elé. Hát nem pontosan ez az, amit magunkkal is teszünk? Hányszor változtatjuk meg az életben a „borítónkat”, mert olcsóbb utat, biztonságosabb utat, igazibb színt találtunk – miközben legbelül makacsul ugyanazok maradunk?
Akárhogy is legyen, ha teljesen egyszerűen és őszintén kellene kifejeznem: a kék az a borító, amely a leginkább hű a történethez, a vörös pedig az olcsóbb és praktikusabb út arra, hogy a könyvet útjára engedjük az emberek között. Így hát tisztességes dolog mindkét lehetőséget az asztalra tenni úgy, ahogy vannak, szégyenkezés és nagy gesztusok nélkül – csupán mint két ajtót ugyanabba a házba.
BOOKMUNDO – kék borító (drágább): https://tinyurl.com/5c3fkzkf
LULU – vörös borító (olcsóbb): https://tinyurl.com/akymk7cd
