XIV

Álmomban egy férfi állt mellettem, aki szinte az arcomat viselte.
A világegyetem egy pillanatra úgy festett, mintha tudna ismételni.
Amíg meg nem szólalt.
A hasonlóság megmaradt,
de a fény már nem ugyanarról a helyről érkezett.
Közöttem és minden között, ami jön,
egy mondat fekszik, nehéz, mint egy összeomlott csillag:
Senki sem jön már úgy, mint te.
A jövő fénye meghajlik körülötte,
több felől is visszatér hozzám,
és minden alkalommal egy ismert körvonal darabját hordozza.
Egyszer a szemem.
Másodszor a te szád.
Harmadszor egy test, mely szép is lehetne,
ha a szépségnek csak egyetlen alakja lenne.
Te nem cserélted el a testemet egy másikra.
Megtartottad nekem
és elvitted belőle az ítéletet.
Egyetlen hegnek sem kell tovább kisebbednie.
A has lélegzik.
A bőr a saját idejében öregszik.
Semmit sem kell megvédeni a fény előtt.
Talán ezért nem elég már az arc,
a vállak sem vagy a szimmetria,
melyet az álom fenntartott,
míg az első szó meg nem törte.
A bőr csak egy hely,
ahol a fény irányt vált.
A forrás rejtve marad az alakja mögött,
túl távol ahhoz, hogy a tekintet elérje,
és mégis valós.
Mennyi képet hozhat létre egyetlen fény,
mielőtt felismerném, honnan jön?
És hány testet kell meglátnom,
mielőtt abbahagyom a felszínük nézését?
Talán egyszer eljön egy fény,
amelyik sem rád, sem reám nem fog emlékeztetni.
Nem hoz létre gyűrűt.
Nem szaporodnak az égen.
Csak mellette a testemnek
nem kell majd semmit sem bizonyítania.
Felismerem akkor a forrását?
Vagy csak rájövök,
hogy bennem először nem maradt semmilyen árnyék?