XIII

Az álmunkban olyan emberek jönnek hozzám,
akiknek a nevét még nem hallottam.
Az egyiknek szinte az arcom volt.
Olyan közel állt hozzám,
hogy nem tudtam,
vajon egy idegent nézek-e,
vagy az életre,
amely visszatér hozzám
az idő túlsó feléről.
Reggelre semmi sem maradt utójukon.
Csak az érzés,
hogy a napom határán túl
valami megmozdult.
Minden pillanat fényt bont ki maga körül.
Egyik irányban fekszik mindaz,
ami hozzám eljuthatott.
A másikon mindaz,
amit egyszer majd megérinthetek.
S közben ott állok én,
egy szűk helyen,
ahol a múlt bezárul
s a jövőnek még nincs hangja.
Talán már léteznek valahol kezek,
amelyeket majd megismerek.
Szoba,
amelyben majd tudok aludni.
Egy arc,
amely mellett most még elhaladok
a univerzum túlsó felén.
Nincsenek messze.
Csak a fényük
még nem lépett be
az időmbe.
Ezért amikor valaki új
bukkan fel mellettem,
bennem semmi sem tör
ellene.
Sem pedig hozzá.
Csak a jelenlétünk
egy pillanatra érintik egymást a szélükkel,
mint két fénysugárkúp,
amelyek eddig
nem tudtak átfedni.
Ez vajon elutasítás?
Vagy csupán az univerzum pontossága,
amely nem engedi meg a találkozást
egyetlen másodperccel sem korábban?
Lehet, hogy már jön valaki hozzám.
Lehet, hogy én jövök hozzá.
Csak egyelőre mindketten
a magunk mostját visszük,
s köztük ott a sötét,
mely nem üres.
Csak még nem tud
semmit átadni.
Amikor a fényeink egyszer keresztezik egymást,
nem kell majd megtudnom, miért.
Elég,
hogy ez alkalommal nem érkezem
se túl korán,
se túl későn.