Sziasztok, drágáim 🌸
néha olyan érzésem van, mintha egy könyv sem az első mondattal kezdődne. Hanem sokkal korábban, valamilyen alig észrevethető rezdülésben, egy éjszakai utca képében, egy hangnemben, amely váratlanul visszatér hozzám, egy mondatban, amelyet az ember már azelőtt a fejében hordoz, mielőtt még tudná, kihez is tartozik valójában. És talán éppen innen ered bennem az egész PNVNY Universe is. Nem mint projekt a szó hideg értelmében, nem mint táblázatokba rajzolt terv, hanem mint világ, amely hosszú ideje kereste az utat hozzám. Először észrevétlenül. Aztán már olyan erővel, hogy nem lehetett úgy tenni, mintha nem hallanám.
Egész életemben közel álltam ahhoz, ami nem akar egyetlen formában maradni. Nem elég nekem egy történet, amely csak történet lenne. Nem elég nekem egy zene, amely csak háttérzene lenne. Nem elég nekem egy kép, amely csak díszlet lenne. Mindig is vonzott a dolgok közötti különös feszültség, az a pillanat, amikor az irodalom átfolyik a zenébe, a zene a hangulatba, a hangulat pedig olyan tárgyba, amelyet az ember a kezében tart, és hirtelen azt érzi, hogy ugyanahhoz a világhoz tartozik. Talán ezért is írok úgy, ahogy írok, és komponálok úgy, ahogy komponálok. Nem választom szét egymástól ezeket a területeket. Sőt. Hagyom, hogy beszélgessenek egymással.
A PNVNY Universe számomra pontosan ez a párbeszéd. Olyan tér, ahol a regények nem véletlenül találkoznak a zenével, hanem sorsszerűen. Ahol a költészet nem a történetek mellett fakad mint valami extra, hanem mint azok árnyéka, visszhangja, éjszakai lehelete. Ahol a gyűjtői relikviák nem puszta tárgyak, hanem apró átjárók abba a világba, amelyet teljes komolysággal és gyengédséggel próbálok építeni. Valaki talán azt mondja majd, hogy ez egy irodalmi projekt. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ez a saját képzeletünk őszintébb és teljesebb lakhatásának a módja.
Amikor regényt írok, nem a csendbe írok. Hiszen a csendnek is megvan a maga zenéje, és én hallom ezt írás közben. Ezért születtek meg a könyvekhez tartozó filmzenék. Ezért létezik mára több tucat szerzemény, amelyet ezek a történetek, azok hangulata, magánya, városa, fényei és sötétedése ihlettek. Ez nem utólag hozzáadott zene, hogy a szöveg érdekesebbnek tűnjön. Ez olyan zene, amely a szöveggel együtt nő fel. Olyan, mintha a lélek egyik fele mondatokban beszélné meg a dolgokat, a másik pedig hangokban. Én meg csak ingáztam közöttük, egy kicsit az egyik ajtóhoz, egy kicsit a másikhoz.
Gyakran elgondolkodom azon, mit is keres valójában az ember, amikor kinyit egy könyvet. Cselekményt keres? Menekülést? Tükröt? Vagy olyan helyet keres, ahol egy darabig létezhet másképp, mélyebben, igazabban? Nekem ez az utolsó lehetőség áll a legközelebb a szívemhez. És talán ezért is áll hozzám közel az a mottó, amely természetes módon köréje gyűnt a munkáumnak: a regényeknek megvan a maga filmzenéje. Ez nem reklámszöveg. Ez szinte vallomás. Annak a vallomása, hogy bizonyos történeteket hanggal együtt szeretnének olvasni, hogy bizonyos érzelmeknek szükségük van a saját zenei tájukra, hogy bizonyos világokat nem lehet egyszerűen csak egy könyv elülső és hátsó borítója közé zárni.
A PNVNY Universe-ben ma már egy regénytrilógia létezik, és mellette a költészet, név szerint a gyűjtemény ČERNÝ – versek a csendről, amely éget. Már maga a cím is különösen pontosan cseng bennem. A csend, amely éget. Hány dolog van az életben, ami pontosan ilyen? Kívülről hallgat, mégis olyan nyomot hagy, amelyet nem lehet nem hallani. A költészet számomra gyakran éppen ez a lenyomat. Rövidebb, mint egy regény, de néha mélyebben talál. Mint egy csepp tinta a vízben. Mint egy pillantás, amelyet már nem lehet visszavenni.
És itt van a trilógia harmadik része is, Přízraky v Umagu. Már maga a cím is valami kikötői, nyirkos, éjszakai, az álom és az emlék közötti valamit ébreszt bennem. Talán ezért is áll közel hozzám az egész projekt vizuális stílusa, amely a noir esztétikából, a városi melankóliából, az éjszakai New Yorkból, az európai kikötőkből, olyan irodalomból táplálkozik, amely nem fél az árnyéktól. Mindig hittem abban, hogy a stílus nem álarc. A stílus az érzésmód. És ha egy világnak igaznak kell lennie, nemcsak saját nyelvvel, hanem saját fénnyel is rendelkeznie kell.
Lehet, hogy ez egész kicsit ellentmond a mai rohanásnak. A kor a rövidítéseket, a gyors hatást kedveli, az olyan dolgokat, amelyek beleférnek néhány másodpercnyi figyelembe. Én mégis olyan világot hozok létre, amelyben van hely a regénynek, a zenei albumnak, a gyűjtőkártyának, a könyvjelzőnek, a plakátnak, a képeslapnak, a QR-kártyának, amely tovább, mélyebbre, a felszín alá vezeti az embert. Valaki azt mondhatná, hogy ez túl sok. De nekem úgy tűnik, hogy a mai ember nem a mélység bőségétől szenved, hanem annak hiányától.
Az utóbbi napokban furcsán visszatérnek bennem a Órákcímű film jelenetei. Vannak benne olyan hétköznapi pillanatok, amelyek már szinte fájdalmasan pontosak.
Van ott egy apró jelenet. Clarissa szobáról szobára viszi az általa szerkesztett szövegeket. Júlia végül elviszi őket, és kicsit tanácstalanul a földre dobja. Clarissa a komódra teszi őket. És megszólal az a teljesen hétköznapi papírzaj, amikor leérnek.
Az a hang üldöz az utóbbi napokban.
Mert ezen a héten nemcsak bútort rendeztem át a lakásban, de ki is festettem. Asztalokat, polcokat, lámpákat, könyveket pakoltam át. A nappaliban alakítottam ki egy második irodát. Nemcsak azért, mert Petr, a kedvesem, szintén igényli a saját terét. Hanem azért is, hogy néha tudjunk egymás mellett dolgozni, akár a franciaágyon is, pontosan úgy, mint abban a filmben. Papírokkal körülvéve, a laptopot az ölünkben tartva, azzal a érzéssel, hogy a munka és az élet valójában nem választható teljesen szét.
És most, amikor Petr éppen nincs itt, szükségem van egy helyre, ahová pakolhatom a könyveket, a szórólapokat és mindent, ami érkezni kezd a nyomdából. Hirtelen leesik, hogy a lakásom valóban írói lakássá alakul. Szó szerint. Lesznek itt könyvcsomagok, szórólapos dobozok, gyűjtőkártyák, könyvjelzők, plakátok.
Sok energiámba került. Ezt mind megcsinálni olyankor, amikor megbetegedtem, nem volt éppen ideális időzítés. És valahol a bútortologatás, a falak festése és a fesztiválon való töprengés között eljött a pillanat, amikor egyszerűen sírva fakadtam.
Talán kicsit úgy, mint Clarissa a konyhában a mosogatónál.
Ez a film ezen a téren megdöbbentően pontos. Megmutatja, hogy az élet hétköznapi pillanatai egyszerre miként lehetnek mélyen egzisztenciálisak. Hogyan nyílik meg bennük hirtelen valami, amit az ember régóta tartott magában.
És abban az egyik éjszakában, amikor felébredtem, és megpróbáltam felkelni az ágyból, Péternek kellett segítenie. Megtámasztott azzal a két nagy, meleg tenyerével. Óvatosan megemelt, mintha tudta volna, hogy abban a pillanatban nemcsak erőre, hanem gyengédségre is szükségem van.
És én megint sírva fakadtam.
Mert hirtelen felébredt bennem a nagymamámra való emlékezés. Hogy hogyan segítettem neki egykor felkelni az ágyból. Hogy hogyan támogattam, hogy le tudjon ülni. És abban a pillanatban, amikor ő már régóta nincs itt, hirtelen azt éreztem, hogy az emlék másik oldalára kerültem.
Hogy nekem is szükségem van segítségre.
És hogy tulajdonképpen különös, hogyan cserélődnek lassan a szerepek az életben.
És így most egy olyan lakásban ülök, amelyik még festékszagtól illatozik. Körülöttem dobozok, papírok, könyvcsomagok. És a fejemben olyan kérdések járnak, amelyeket valószínűleg minden szerző ismer, amikor közeledik a pillanat, hogy a munkája először lépjen az emberek közé.
Elég lesz ötven példány mindegyik könyvből?
Vagy az túl sok?
Hogy is lehetne becsülni, hány könyvet ad el az ember? Hány ember jön el? Hányan állnak meg csak egy pillanatra?
Talán olyan emberek is megállnak majd az asztalkánál, akiket soha előttem nem láttam. Talán valaki kinyitja a könyvet, és egy darabig csak áll és olvas. Talán valaki beolvassa a QR-kódot, és elindítja a zenét, amely a lapokhoz készült, amiket éppen a kezében tart. Talán valaki olyan könyvvel távozik, amely majd egyszer emlékezteti őt annak a napnak a különleges hangulatára.
Közben pedig a részletekre gondolok.
A fekete csomagolópapírra.
Az arany szalagokra.
Az asztalon lévő kis világító lampionokra.
Az asztallapra terített fekete tüllre.
Talán mindez kissé őrülten hangzik. De hiszem, hogy éppen a részletek teszik hihetővé a világot. Ahogy egy regényben is. Ahogy egy filmben is. Ahogy az életben is.
És talán éppen erről szól az egész. Nem arról, mennyi könyv kel el. Hanem arról a pillanatról, amikor valaki belép abba a világba, amelyet régóta raktatok össze szavakból, hangokból és apró tárgyakból.
Arról a kis, észrevétlen papírzajról, amikor lepotyognak.
